Van, hogy a világ végéig is el tudnék futni. Gépiesen teszem egymás után a lábaimat, minden szívdobbannás annyi oxigént juttat a tüdőmbe, amely az életbenmaradáshoz épp elégséges, de az agyamba már nem jut elég ahhoz, hogy felesleges dolgokon kattogjon.
Persze, nem csinálom, nem futok a végtelenségig. Nem vagyok sportoló, de ilyenkor mégis azt érzem, hogy dübörög az ereimben az erő. Amikor összpontosítok, és még jobban megtolom, és hallom, ahogy bíztatnak, akkor azt hiszem, bármire képes vagyok. Kiáltok, és tovább nyomom, egészen addig, amíg azt nem mondják, hogy vége.
Pedig nem vagyok képes bármire. Egyszer egy jógi azt mondta, hogy tegyek meg mindent azért, hogy sikerüljön, de ha minden erőfeszítésem ellenére sem sikerült, akkor fogadjam el, hogy az mégsem az én utam. Az elengedés pedig nehezebb, mint a kudarcok után újra felállni.
Ezért inkább futok. Addig nincs más, csak én és az út. A világ végéig, addig, amíg oda nem érek hozzád.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.