Juditot akkor ismertem meg, amikor még dohányoztam, és reggel munkába menet megálltam a töltésen elszívni egy cigit. Ha biciklivel voltam, akkor ez volt a dohányzóhelyem. A reggeli napsütésben nagyon tetszett, ahogy a fény össze-vissza ugrabugrál a fák levelei között.

Már messziről láttam, hogy közeledik. Korábban is járt már erre, de olyankor csak eltekertünk egymás mellett. Fiatal volt, talán 25 éves, kicsit kerekebb, nagyon szőke, és nagyon rövid a haja. Piercingek, tetoválások. Most odagurult mellém.

A lány olyan 14-15 lehetett. Feltűnően rövid farmershortban volt, ami egészen magasra felért. A bő pólója pedig be volt tűrve. Tudta, hogy nagyon vékony a dereka, és ez a szett még jobban kiemeli, hogy milyen karcsú. Nagy, dús és hosszú, de seszínű haja volt, és feltűnően pattanásos volt a lába. Milyen szerencsétlenség, gondoltam, állandóan szívhat a begyulladt szőrtüszők miatt.

Van, hogy a világ végéig is el tudnék futni. Gépiesen teszem egymás után a lábaimat, minden szívdobbannás annyi oxigént juttat a tüdőmbe, amely az életbenmaradáshoz épp elégséges, de az agyamba már nem jut elég ahhoz, hogy felesleges dolgokon kattogjon.

Persze, nem csinálom, nem futok a végtelenségig. Nem vagyok sportoló, de ilyenkor mégis azt érzem, hogy dübörög az ereimben az erő. Amikor összpontosítok, és még jobban megtolom, és hallom, ahogy bíztatnak, akkor azt hiszem, bármire képes vagyok. Kiáltok, és tovább nyomom, egészen addig, amíg azt nem mondják, hogy vége.