Aztán végül megkértem rá, hogy ne beszéljünk többet.

Azt mondtam, légyszíves ne keress többet. Így, konkrétan.

Az előzményekhez hozzátartozik a sehová nem vezető vergődésünk: lehetünk-e úgy kapcsolatban, hogy ezzel senkinek sem ártunk. A válasz számomra már a 0. pillanatban teljesen egyértelmű volt: nem lehetünk. De ha valami addiktív, akkor szerintem mi egymásnak eléggé azok voltunk. Ahogy nincs napi "csak 1-2 szál" cigi sem, úgy nincs olyan, hogy ő meg én tudjuk tartani az egészséges távolságot. A dolgok mindig elfajulnak.

Cigizés közben Zalán meg én arról beszélgetünk, hogy régen mennyi kocsmai trükköt tudtunk a cigisdobozzal. (Milyen rohadt szánalmas, amúgy, két középkorú a fiatalkori kocsmázásokról beszélget munkaidőben - mert nem munkaidőben már nincs életük.) Pl. volt az, hogy a fóliát kicsit feljebb toltad a dobozon, kiégetted egy picit a sarkát és oda fújtad be a füstöt. Aztán óvatosan le kellett húzni, és a füst szépen jött ki a pici lyukon. Jól nézett ki.

Nehéz megfogalmazni ezt a fajta rettegést, amit érzel. Látszólag ugyanis minden rendben van, csak néhány apró, jelentéktelennek tűnő furcsaság történik, minden nap, elég gyakran, de nem olyan erőteljesen, amire felkapnád a fejedet. A nyugtalanító érzés, amit próbálasz elhessegetni, de valahol hátul, a cerebellumban az a furcsa nyomás nem engedi, hogy elfeledkezz róla.

Álmomban leszedték a bal mellemet.

Elmentem vizsgálatra, és a nővér közölte, hogy ezt bizony le kell kapni, és már adta is be az érzéstelenítőt, és vágta le a cuccot, az egészet, nem baszakadott. Nem tartott tovább 2 percnél, egy fogorvosi székben végezte el, aztán bekötötte, és adott egy nagyon furcsa, hosszúkás, gumiból készült implantátumot. Szürke volt, és furcsa volt a szaga.