Nehéz megfogalmazni ezt a fajta rettegést, amit érzel. Látszólag ugyanis minden rendben van, csak néhány apró, jelentéktelennek tűnő furcsaság történik, minden nap, elég gyakran, de nem olyan erőteljesen, amire felkapnád a fejedet. A nyugtalanító érzés, amit próbálasz elhessegetni, de valahol hátul, a cerebellumban az a furcsa nyomás nem engedi, hogy elfeledkezz róla.
Gyönyörűen süt a nap, igazi csodálatos vénasszonyok nyara van. Van jó munkád, elég pénzed, megvalósíthatónak tűnő terveid, egészséges vagy, szeretnek és szerethetsz.
Csak ez a rettegés, paranoia, pánik, ami nem ereszt. Az a baj, hogy pontosan tudod, hogy ilyenkor szokott beütni valami. Aztán azt mondod, hogy az nem lehet, hogy már megint te szívd meg, aztán eszedbe jut, hogy mi a faszért ne lehetne, hiszen nem hiszel a sorsban, az isteni gondviselésben, az élet csak fatális véletlenek sorozata, és ha elég peches vagy, akkor akármit kikaphatsz.
Közben meg bízol, reménykedsz, hogy csak túlreagálsz mindent, ahogy általában (de nem mindig).
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.