Aztán végül is ő vetette fel, hogy találkozhatnánk. Nincs abban semmi, mondta, ha két ember, akik szimpatikusak egymásnak, elmennek együtt futni. Tudtam, hogy szeret futni, és talán azt hitte, hogy én is szeretek, lehet, hogy mondtam is párszor, és az is lehet, hogy pont miatta futottam mostanában sokkal többet, mint egyébként magamtól szerettem volna.

Aztán végül megkértem rá, hogy ne beszéljünk többet.

Azt mondtam, légyszíves ne keress többet. Így, konkrétan.

Az előzményekhez hozzátartozik a sehová nem vezető vergődésünk: lehetünk-e úgy kapcsolatban, hogy ezzel senkinek sem ártunk. A válasz számomra már a 0. pillanatban teljesen egyértelmű volt: nem lehetünk. De ha valami addiktív, akkor szerintem mi egymásnak eléggé azok voltunk. Ahogy nincs napi "csak 1-2 szál" cigi sem, úgy nincs olyan, hogy ő meg én tudjuk tartani az egészséges távolságot. A dolgok mindig elfajulnak.

Cigizés közben Zalán meg én arról beszélgetünk, hogy régen mennyi kocsmai trükköt tudtunk a cigisdobozzal. (Milyen rohadt szánalmas, amúgy, két középkorú a fiatalkori kocsmázásokról beszélget munkaidőben - mert nem munkaidőben már nincs életük.) Pl. volt az, hogy a fóliát kicsit feljebb toltad a dobozon, kiégetted egy picit a sarkát és oda fújtad be a füstöt. Aztán óvatosan le kellett húzni, és a füst szépen jött ki a pici lyukon. Jól nézett ki.

Nehéz megfogalmazni ezt a fajta rettegést, amit érzel. Látszólag ugyanis minden rendben van, csak néhány apró, jelentéktelennek tűnő furcsaság történik, minden nap, elég gyakran, de nem olyan erőteljesen, amire felkapnád a fejedet. A nyugtalanító érzés, amit próbálasz elhessegetni, de valahol hátul, a cerebellumban az a furcsa nyomás nem engedi, hogy elfeledkezz róla.