Aztán végül is

Aztán végül is ő vetette fel, hogy találkozhatnánk. Nincs abban semmi, mondta, ha két ember, akik szimpatikusak egymásnak, elmennek együtt futni. Tudtam, hogy szeret futni, és talán azt hitte, hogy én is szeretek, lehet, hogy mondtam is párszor, és az is lehet, hogy pont miatta futottam mostanában sokkal többet, mint egyébként magamtól szerettem volna.

Jó hatással volt rám.

A futó nőknek jó a seggük. - mondta ezt is, amiből már minimum gyanús lehetett volna neki a dolog, mert szerintem az én seggem nem jó. 

Belementem a közös futás ötletébe, de azért tartottam tőle. Ugyanis nem vagyok jó futó: pontosan kettő perc alatt vörösödök ki vállalhatatlan módon, és kezdek úgy lihegni, mint egy mérges bika, csak bennem az összes szusz a létfenntartó szervek működtetésére megy el, nem a dühöm összpontosítására. De küzdök veszettül, amitől sokminden leszek, csak szép nem. Pedig azt szerettem volna, ha szépnek lát, nem pedig egy szánalmas, puhány, izzadó puhatestűnek.

Végül elég sok szervezés kellett hozzá, de sikerült megtalálni a mindkettőnknek megfelelő időpontot. De ha tévutakon jársz, és tényleg minden változót igyekszel figyelembe venni, az univerzum azért küldhet olyan jeleket, amiből azért le kellene szűrnöd, hogy ezt így nem kéne. Az esetünkben ez jelzés egy COVID nevezetű világjárványban, és az azt követő - itt tényleg komolyan vett - lezárásokban öltött testet: csak maszkban, csak kutyasétáltatás címszó alatt, csak a lakhelyedtől X km-es körzetben, csak családtaggal, és így tovább. Mivel a feltételeknek a titkos közös futás semmilyen tekintetben nem felelt meg, így tovább halasztgattuk a nagy eseményt, amelyre végül a szigorítások részleges feloldása után, egy szép nyári délelőtt, valahol a várostól nem túl távoli, egy erősen fás -már-már erdős- parkban került sor.

A park - vagyis inkább erdő eléggé elhagyatott volt: az emberek még a karantén-depressziójukban nem találtak vissza az életbe (ami egy titkos találkozónál egyáltalán nem hátrány), így csak a mi autóink álltak a parkolóban. Maszkban szállt ki a kocsijából, ami azért volt vicces, mert egyedül egy autóban maximum magadat fertőzheted meg, de ekkor még érvényben volt a szabály, hogy a lakást csak megfelelő védőfelszerelésben hagyhatták el az emberek. Mondjuk, rögtön le is vette, ahogy meglátott: ki az a bolond, aki maszkban indul futni? 

Jó polgárokhoz híven tartottuk a 2 métert, és nem ugrottunk egymás nyakába, bár ez azért sosem volt jellemző. Mosolygott, és én is, bemelegítettünk, és kértem, hogy lassan fussunk, de az igazság az, hogy így is sokkal gyorsabb volt a tempó, mint ami nekem kényelmes lett volna. Ő mondjuk nem is lihegett, én meg rettenetesen próbáltam tartani magam - meg a távolságot is, ami egy erdei ösvényen nem volt egyszerű. De nem gyalogoltam bele, bármennyire is szerettem volna időnként. 

Végül amikor felküzdöttem magam egy domb tetejére, kértem, hogy álljunk meg. Nyújtást imitálva próbáltam normalizálni a pulzusomat, miközben ő semmiségekről, meg a világjárvány aktuális helyzetéről beszélt, majd kicsit oldalra döntve a fejét rám nézett, és azt mondta, hogy jól nézek ki. 

Folyt. köv.