Hosszú szőke haja volt, és próbáltam eldönteni, hogy frissen fodrászolták-e. Az ölében egy nagy ruhazsákot tartott, óvatosan hajtotta meg a karján, nehogy összegyűrje. Kicsit lezipzározta, és bekukkantott. Menyasszony ruha volt a zsákban, a zipzár résén majd kibuggyant a sok csipke.
Elméláztam, hogy vajon a lányé-e a ruha, vagy viszi -mondjuk- a nővérének. A lány nem lehetett több 22-23 évesnél, és azt biztos, hogy a sminkje sem menyasszonyos volt, így arra jutottam, hogy minden bizonnyal másé a ruha, ő csak a futár. Elég béna dolog metróval szállítani ilyesfajta árut, ráadásul szombat késő délután volt, vagyis ha aznap lett volna az esküvő, akkor a lány minden bizonnyal őrült késésben volt. Mondjuk, izgalom nem látszott rajta, leszámítva a zsákba való kukucskálást. Talán mégis az övé a ruha, talán használtan vette valakitől, lecsapott rá a vaterán, örült a jó vételnek, és titkon arra gondol, hogy még a lányának is jó lesz. Ott van előtte fiatal életének egész reménysége, benne abban a zsákban. Kedves férj, jó házasság, gyerekek, minimum egy kislány, aki majd ebben a ruhában megy férjhez, hogy kiaknázza saját életének összes lehetőségét.
Nincs tervben semmilyen gikszer vagy hiba – ahogy a vaterázott ruhán sem lehet folt vagy szakadás, és ahogy a metró is zakatol, pontosan, terv szerint állomásról állomásra. Minden folytonos, és tökéletes, mi pedig közben megérkeztünk a Deák térre.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.