Aztán végeredményben

Ez még az életemért való küzdés közben is vicces volt, mert ha valamiben, hát ebben biztos voltam, hogy nem igaz - bár az elmúlt időben azért nem láthatott olyan túl sok nőt, hogy a versenyben nagyon alulmaradjak. Mindenesetre lassan visszaállt a pulzusom, és ezzel párhuzamosan a légzésem is: ki tudtam mondani egy mondatot úgy, hogy nem kapkodtam már a levegőt. Viszont az időnk nagyon ki lett számolva, így jelezte, hogy indulnunk kéne tovább.

Az a jó abban, ha felfutsz egy dombra, hogy utána minden bizonnyal lefelé kell futnod - gondoltam volna, de a parkerdő ezen a környéken meglehetősen változatos terepviszonyokkal nyújt kellő kihívást egy olyan karanténban eltespedt testnek, mint az enyém, így a visszautat is nehezen sikerült abszolválni. Egyszer ráadásul meg is botlottam valamilyen gyökérben, és ahogy kell, hassal terültem el a földön. Odaszaladt mellém, és felsegített, én pedig megjegyeztem, hogy ez volt a második alkalom, amikor hozzámért. Bár ez nem számít, udvariassági érintéseket nem vesszük bele a listába. A gyors állapotfelmérés (semmi bajom) és leporolás után nevettünk rajta, hogy ennyi idő alatt nem tudnak átugrani a vírusok, aztán indultunk tovább, már nem volt sok vissza.

A kocsihoz közelítve javasolta, hogy toljuk meg a végét, úgyhogy pörgettem a lábam, ahogy bírtam, aminek következtében megint felszaladt a pulzusom, és lihegve támaszkodtam a térdemre, amikor végre megérkeztünk. Jó voltál, mondta, majd feltartotta a jobb kezét, hogy adjak egy pacsit. Először furán néztem, nem értettem a mozdulatot, de hozzátette, hogy a közös sikert így kell megünnepelni, úgyhogy belecsaptam a kezébe. Három. - mondta, vagy ez sem számít? De számít. - feleltem, de ez így a második.

Lenyújtottunk, kicsit beszélgettünk még semmiségekről, és lefertőtlenítettem a kezemet, majd elköszöntünk, és beültünk az autóinkba. Hazafelé nagyon hangosra tekertem a zenelejátszót, és titokban elszívtam egy cigit a kocsiban.

----------------------

KA: Várj, ennyi?
E/1: Igen.
KA: De nem volt semmi!
E/1: De. Elmentek futni.
KA: Na, jó, de csak ennyi? Futottak, és kész?
E/1: Hát, igen.
KA: És miért?
E/1: Nem számít, miért.
KA: Bocs, de ez így elég kevés volt. Az én fantáziáimban legalább van valami szex.
E/1:  Az enyémben meg a pasi annyira ártalmatlan, hogy nem lesz szex.
KA: Az ártalmatlant úgy érted, hogy szerencsétlen?
E/1: Inkább úgy, hogy... tudod, mit? Inkább így:

----------------------

Bevallom, kicsit csalódott voltam a futást illetően, írtam meg neki másnap. Nem azért, mert rosszul ment, hanem azért, mert attól az embertől, akinek a legdurvább erotikus fantáziádat is elmeséled, többet vársz, mint egy pacsizás. Jó, sejtettem, mondta, de az igazság az, hogy nem akartam hozzádérni máshogy. Nem azért, mert nem vagy szép, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy nincs dolga rajtad a kezemnek.

Aztán végeredményben ezzel nem nagyon lehet vitatkozni: ha úgy érezte, hát úgy érezte. Ugye nem sértődtél meg, kérdezte, én pedig azt hazudtam, hogy nem, dehogyis, minden OK. És ugye beszélünk még, kérdezte utána, és persze tényleg beszéltünk utána is, intenzív üzengetés következett: a 'mit főzök ma'-tól a 'posztimpresszionista festők politikai meggyőződésé'-n keresztül a "milyen idő lesz holnap"-on át mindenféle témát érintettünk.