Együtt szálltunk be a liftbe, ő rögtön benyomta a megfelelő gombokat. Az ujjait nézve nekem az jutott eszembe, hogy ha jól emlékszem - márpedig erre biztosan jól emlékszem - ő pontosan egyszer ért hozzám. Én valami miatt aggodalmamat fejeztem ki, ő pedig megnyugtatásképpen a vállamra tette a kezét. Talán 2 másodperc volt az egész, és azért is ragadt meg bennem ennyire az az ártalmatlan pillanat, mert sem előtte, sem utána soha többet nem tett ilyet.
Én ezzel szemben még egyetlenegyszer sem értem hozzá. A határok ilyen módon való átlépése se benne, se bennem nem merült fel. És bár ezen kívül ezeregy féle módon, nagyjából millió alkalommal léptünk át mindenféle más határt, a fizikai kapcsolat teljes hiánya azért mégis meghatározott valamiféle morális minimumot. Mintha az, hogy nem tudom, milyen a bőrének tapintása, illata, vagy az íze, kategorizálná a kapcsolat jelentőségét is.
Egyébként egyáltalán nem gondolom, hogy ő valaha is komolyan fontolóra vette volna a tényleges fizikai kontaktus akár legártalmatlanabb formáját is: a vállra tett kéz is inkább csak olyan spontán dolog volt részéről, talán ő maga is meglepődött rajta, akárcsak én - vagy lehet, hogy fel sem tűnt neki, annyira adta magát az a mozdulat ebben a szituációban, de az is előfordulhat, hogy lépten-nyomon más emberek vállát ütögeti, nem tudom.
Nálam az érintés különös jelentőséggel bír, nem adom és engedem akárkinek. Ebben elég tudatos vagyok, de be kell valljam: bennem számtalanszor felmerült, hogy jó lenne csak úgy megérinteni, nem erőltetett módon, hanem természetesen, kedvesen, gyengéden, vagy esetleg nem is annyira gyengéden... hiszen arról neki fogalma sincs, hogy hányszor kölcsönöztem már neki a kezemet, vagy nehezedett rám egy másik férfi testében. Szerettem volna végighúzni az ujjaimat az alkarja belső felén, a nyakán, a gerince mellett vagy ott, ahol az öv hozzáér a hasához, közelebb lépni, beleszagolni a nyakába...
Szerettem volna, de nem akartam... és úgy vagyok ebben teljes mértékben tudatos, és ura a döntéseimnek, hogy amikor eddig jutottam gondolatban, és még mindig ott álltunk a liftben, és visszavolt még jópár emelet, az ujjaim bizsergéséből tudtam, hogy kettő centire vagyok attól, hogy komplett hülyét csináljak magamból - ismét. Ezért jobb kézzel erősen bele kell kapaszkodnom a táskám pántjába, míg a másik kézzel kikapni a telefont a zsebemből, előbb jelentőségteljesen ránézni a kijelzőre (mintha fontos értesítést kaptam volna), majd szuggesztíven bámulni a cipőmet (kipucolhattam volna), aztán matatni valamit a ruhámon (vajon tetszik neki?) és számolni vissza a másodperceket, amíg csilingel a csengő, és kimenekülhetek ebből a "majdnem-rettenetesen-kínos" szituációból.
(Mekkora szerencse már, hogy ő ebből az egészből semmit sem vett észre.)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.