Ahogy kezdődött

Az egész úgy kezdődött, hogy nem találtam a kávézót. Ez pár hónappal az ideköltözésünk után történt, új volt még a város, az ország, a nyelv - és igazából eléggé mardosott a honvágy is, ami akkoriban leginkább abban manifesztálódott, hogy kurvára nem tudtam sehol egy jó kávét inni. Persze, valószínűleg ettől összetettebb volt a probléma, de akkor úgy éreztem, hogy egy jó kávétól kicsit jobban otthon érezném magam.

Viszont ahol mondták, ott nem volt az említett kávézó, én pedig már fél órája kavarogtam a szürke téli időben az iroda 200 m-es körzetében. Ekkor futottunk össze, ez volt az első alkalom.

Valójában volt(ak) 0. alkalom(mak) is, de az(ok) teljesen lényegtelen(ek) volt(ak): valami prezentáció, vagy meeting lehetett, esetleg mindkettő, mindenesetre bemutattak már minket egymásnak, talán kezet is fogtunk, őszintén szólva nem emlékszem. Magas volt, jóképű, kedvesen mosolygott, és ennyi.

Mindenesetre hogy mennyire fontos volt a 0. találkozás, azt az jelezte, hogy most -a kávézó keresése közben- hangosan rám köszönt, kedvesen, mosolyogva, mint korábban is, és megkérdezte, hogy mi járatban vagyok erre. Keresem a(zt a kurva, kibaszott) kávézót ebben a tetves városban, mondtam volna, de végül is finomabban írtam körül a szituációt, mert pontosan tudom, milyen rosszul tud esni, ha valaki idegen az otthonodat ócsárolja. Szerencsém van, válaszolta, ő tud egy jó helyet a környéken, ahol csupa olasz kávét adnak, ha gondolom, szívesen megmutatja. Csak nem ma, mert most siet vissza dolgozni, de holnap? Persze, nem gond, csak egy kávé, egy kedves kollégával, aki szívesen segít az idetévedt külföldinek. 

Gond - akkor - végül is tényleg nem volt. Megtudtam, hol lehet -állítólag- olasz kávét inni, ami amúgy úgy volt olasz, ahogy én, de azért lényegesen jobban ízlett, mint a szar porkávék, amin már hónapok óta tengődtem. Ő pedig aranyos volt, bár meglehetősen sokat beszélt a családjáról, kicsit már kezdett gyanús lenni, hogy ő esetleg azt hiszi, hogy én azt hiszem, hogy randira hívott, és ezt kivédendő egyfolytában a feleségéről meg a gyerekeikről dumál... amit én nem igazán viszonoztam, nem nagyon szeretek idegeneknek a családról beszélni, de ha jól emlékszem, akkor azért szóba kerültek olyan mélyebb témák is, hogy végül is miért is költöztünk ide. Kiderült, hogy a köztünk lévő kulturális és földrajzi távolság ellenére azért elég sok közös van bennünk és az életünk eddigi alakulásában is, így szinte egyáltalán nem lepődtem meg, amikor visszatérve az irodába pár percen belül jött az üzenet, hogy holnap is szívesen kávézna velem.

Hát kb. így kezdődött.